Nincs azon csodálkoznivaló, hogy sok az álláskereső frissen végzett jogász, és minden ügyvéd háromszor is megnézi, hogy kit vesz föl az irodájába. A jelölti állás ugyanis abszolút bizalmi jellegű, melynek magyarázatát (az ügyvédjelöltek által elkövetett gaztettek mellett) az alább bemutatandó elvi határozat adja.
Az ügy lényege, hogy ügyvédjelölt kollegánk egy ügyféltől letétként vett át pénzt, azt azonban az ügyvédi iroda pénztárába nem fizette be, hanem "saját céljaira" fordította. Ezt az akciót büntető feljelentés követte, mely huzavonában a jelölt jobb létre szenderült. Ezt követően az ügyfél az ügyvédet perli a néhai jelölt által átvett és eltapsolt pénzért.
Az ügyvéd pedig tagad. Szerinte az ügyvédjelölt az ügyvédi irodát nem képviselheti, továbbá azt is vitatja, hogy a sikkasztást a jelölt munkaviszonyával összefüggésben követte el. Ugyanis mint az kiderült, a principális a jelöltjétől bérelte az ügyvédi iroda helyiségeit (sic!), aki egyébként – legalábbis az ügyvéd állítása szerint – „tulajdonosként” is bemehetett e helyiségekbe.
A történet vége, hogy a Legfelsőbb Bíróság meglepő fordulattal csak megállapítja, hogy az ügyvédnek mégiscsak van valami köze a jelöltjéhez. A szokásos tanulság pedig mi lehetne más mint az, hogy mindeki vessen magára, aki a saját jelöltjétől bérli az irodahelyiségét.
BH2000. 196 Az ügyvédi iroda felelőssége az ügyvédjelölt által a munkaviszonyával összefüggésben okozott kárért [1959. évi IV. törvény 219. § (1) bekezdés, 220. § (1) bekezdés, 339. § (1) bekezdés, 340. § (1) bekezdés, 348. § (1) bekezdés].
A jogerős ítélet kötelezte az ügyvédi iroda alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 900 000 forintot, ennek 1995. december 5-től a kifizetés napjáig járó évi 20%-os kamatát és perköltséget. A megállapított tényállás szerint az alperes ügyvédi irodában alkalmazottként dolgozott dr. N. Z. ügyvédjelölt, aki 1995. augusztus 24-én közreműködött egy ingatlan tulajdonjogának a felperes és édesanyja, illetve D. M. és élettársa közötti átruházására vonatkozó előszerződés megkötésében. Ennek során ügyvédi letétként a felperestől 900 000 forintot átvett, azt azonban az ügyvédi iroda pénztárába nem fizette be, hanem saját céljaira fordította. Az alperes bűncselekmény elkövetésének gyanúja miatt feljelentette dr. N. Z.-t, az ellene indított büntetőeljárást azonban az ügyvédjelölt 1995. október 10-én bekövetkezett halála miatt megszüntették.
A jogerős ítélet álláspontja szerint az ügyvédjelölt az alperes képviseletében járt el az 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 219. §-ának (1) bekezdése, illetőleg a Ptk. 220. §-ának (2) bekezdése értelmében, így az általa a felperessel kötött letéti szerződés érvényes volt. Azt az alperes köteles teljesíteni, azaz a letét visszakövetelésekor köteles azt a felperesnek kiadni. Ettől függetlenül azt is megállapította a jogerős ítélet, hogy az alperes az alkalmazottja által a munkaviszonyával összefüggésben a felperesnek okozott kárért a Ptk. 348. §-ának (1) bekezdése, illetve a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése szerint kártérítő felelősséggel tartozik és az érvényes letéti szerződéstől függetlenül, kártérítésként köteles a felperesnek az átvett 900 000 forintot visszafizetni. A felperes oldalán olyan mulasztást a jogerős ítélet nem látott bizonyítottnak, amely alapot adott volna a Ptk. 340. §-ának (1) bekezdése szerint a kár megosztására. A jogerős ítélet elleni felülvizsgálati kérelmében az alperes a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a felperes keresetének a teljes elutasítását kérte. Arra hivatkozott, hogy a néhai nem volt képviselője az ügyvédi irodának az ügyvédségre vonatkozó jogszabályok értelmében, így sem megbízás, sem letéti szerződés a felek között nem jött létre. Kárfelelősséggel pedig azért nem tartozik az alperes, mert dr. N. Z. mint az alperes iroda által bérelt helyiségek tulajdonosa (WTF???) is bemehetett az ügyvédi irodába, használhatta az ügyvédek pecsétjeit, azaz a néhai nem alkalmazotti jogviszonyát felhasználva követte el kárt okozó cselekményét. Arra is hivatkozott, hogy a felperesnek korábbi megbízásai miatt is tudnia kellett arról, hogy az ügyvédjelölt az iroda képviseletére nem jogosult, és fel kellett ismernie a néhai okirat-hamisítását is. A felperes a jogerős ítélet hatályban való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A jogerős ítélet a tényállást helyesen állapította meg, és helytállóan jutott arra a következtetésre, hogy a letéti szerződés a felperes és az alperes között a néhai képviseleti jogosultságára tekintettel érvényesen létrejött. Azt a tényt, hogy az ügyvédi iroda által munkaviszony keretében foglalkoztatott ügyvédjelölt az ügyvédi iroda képviseletére a Ptk. 219., illetve 220. §-ai szerint jogosult, nem az ügyvédségre vonatkozó jogszabályok, hanem kizárólag a Ptk. szabályai alapján kell megítélni. Eszerint pedig nem kétséges, hogy az ügyvédjelölt olyan személy, aki az ügyvédi irodában ténykedve az ügyvédi iroda képviseletét látja el. Tévesen hivatkozik ezért az alperes arra, hogy a néhai a cselekménye elkövetésekor olyan álképviselő volt, akinek a magatartásáért a Ptk. 221. §-a alapján nem felel. Mindezeknek azonban az alperes marasztalása szempontjából nincsen ügydöntő jelentősége, mert az nem lehet kétséges, hogy az ügyvédjelölt a munkaviszonyával összefüggésben eljárva okozott kárt a felperesnek. Ezért a Ptk. 348. §-ának (1) bekezdése szerint érvényes szerződés hiányában is az alperes teljes kártérítő felelősséggel tartozik. E felelősség alól az alperes nem mentheti ki magát azzal, hagy az alperes és a néhai között egyéb polgári jogviszony is fennállott. Így valósága esetén sem menti az alperes kártérítő felelősségét az a tény, hogy az irodahelyiségeket az alperes egyben a néhaitól bérelte, aki mint az ingatlan tulajdonosa is bejuthatott az irodába. A cselekményét azonban az ügyvédjelölt e tulajdonosi minőségétől függetlenül, a munkaviszonyával összefüggésben követte el, mert elsősorban a munkaviszonya, az ügyvédjelölti foglalkoztatása tette lehetővé azt, hogy ügyvédi ténykedés kifejtésével a felperesnek kárt okozzon. Nem látott alapot a Legfelsőbb Bíróság sem a Ptk. 340. §-a alapján kármegosztás alkalmazására. Elsősorban azért, mert az alperes alapvetően nem kártérítő felelősséggel tartozik, hanem a letétet köteles a letevőnek visszafizetni. A kártérítési felelősség szabályainak alkalmazása esetén a kárfelelősség mérséklésére sincs azonban lehetőség, éppen abból eredően, hogy a felperest az alperes korábban már ügyvédként képviselte, következik, hogy a felperes kellő bizalommal volt az alperes iránt és alappal feltételezhette, hogy az alperes által alkalmazott ügyvédjelölt a polgári ügyében megfelelően jár el. Vétkes mulasztás hiányában pedig kármegosztásra sincs lehetőség.
Ennek megfelelően a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet az 1952. évi III. törvény 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta és a 78. §-ának (1) bekezdése szerint kötelezte az alperest felülvizsgálati eljárási költség megfizetésére. (Legf. Bír. Pfv. IV. 21.164/1998. sz.)
