A következő is "büntetős" határozat lesz, ám most kivételesen a bojtár büntet.
Rendszeresen különböző rémtörténetek kapnak szárnyra arról, hogy mennyi az ügyvédjelöltek kezdő fizetése, vagy hogy egyáltalán fizetnek-e nekik.
A minimálbérrel pedig jó megbarátkozni, mert a principális rendszerint igen fukar ember. Ennél kicsit rosszabb, mikor nem is fizetnek, neaggyisten ezért még túlórázni is kell. Végül a közös kedvencünk az előbbiek kombinációja, ahol „ügyvéd” ún. kauciót (baksist) kér a jelölt foglalkoztatásáért (1-2-3 millió forintot). Kamarai folyosói pletykák szerint van olyan ügyvéd, aki nyolc-tíz jelölt nagyüzemi jellegű foglalkoztatása mellett csak ez utóbbiból él. Ilyen esetekben a bojtárnak néha más forrás után kell néznie, vagy építgetheti saját ügyfélkörét, hogy megkeresse a mellékest.
Az ismeretterjesztő szándékkal bemutatandó következő határozatunk a bojtárok ingyenes (ún. szociális) foglalkoztatásának lehetőségéről szól, amikor a jelöltet munkaszerződéssel foglalkoztatják, majd együttműködési megállapodás alapján a bojtár munkabért nem kap, mert csak, ráadásul a bért terhelő járulékokat havonta maga utalja át a principálisának.
Eddig a történetben minden idilli, melyet csupán a „volt” bojtár tör meg azzal, hogy beperli a principálisát. Az ügy érdekessége, hogy első- és másodfokon a bojtárt elzavarják, míg a bíróság a principálisnak falaz. A történet végén a Legfelsőbb Bíróság minősíti az ügyvédjelölti foglalkoztatás természetét, mikor megállapítja, hogy "...az ügyvédjelölti tevékenység sajátos jellegénél fogva eltér a munkaviszonyban történt foglalkoztatás tipikus jellemzőitől, ez a körülmény azonban nem alkalmas a munkaviszony hiánya megállapítására. (...) Az Mt. 141. §-a alapján a munkavállalónak munkaviszonya alapján munkabér jár." A principálisnak pedig fizetnie kell. (BH2007. 384)
UPDATE: az ügyről szóló cikk a felek nyilatkozatával elérhető itt.
Érdeklődőknek a jogtörténeti jelentőségű BH:
Ha a felek egyidejűleg ügyvédjelölti tevékenységre munkaszerződést és együttműködési megállapodást is kötöttek, a törvény és a munkaszerződés alapján a jogvita elbírálására a munkaügyi bíróságnak van hatásköre (1992. évi XXII. törvény 1. §; 1998. évi XI. törvény 100. §).
A munkaügyi bíróság végzésével megállapította, hogy a felek között színlelt munkaszerződés jött létre, ezért a kereset elbírálására hatáskörrel nem rendelkezik. Emiatt elrendelte az ügy iratainak megküldését a hatáskörrel rendelkező helyi bíróságnak.
A munkaügyi bíróság megállapítása szerint a felek megállapodtak abban, hogy egymással jogviszonyt létesítenek. Ennek érdekében két megállapodást kötöttek, amelyek egyike munkaszerződés, míg a másik egy háttérmegállapodás (együttműködési megállapodás), azonban nem az előbbi, hanem az utóbbi megállapodás tartalmazta a munkavégzés valódi feltételeit. Eszerint az alperesnek a felperes munkabérének és járulékainak megfizetésére nincs módja, és a felperes vállalta a járulékainak az alperes bankszámlájára befizetését azért, hogy onnan az alperes az APEH-nak át tudja utalni. A munkaszerződés megkötése az Ügyvédi Kamaránál az ügyvédjelölti bejegyzés feltétele volt, a felek csak ezért kötötték meg a szerződést, a felperes azonban vállalta a másik megállapodás szerinti feltételekkel történő foglalkoztatást.
A munkaügyi bíróság a megállapodások mellett a jogviszony tartalmát is vizsgálva a munkaviszony hiányára következtetett, különösen arra tekintettel, hogy a felperes nem rendszeres jelleggel dolgozott, heti egy alkalommal kellett az alperesnél megjelennie, amikor megkapta a feladatait, és ezeket önállóan a saját eszközeivel végezte. A felek között nem volt alá-, fölérendeltség, utasítási jogkör csak az eredmény tekintetében állt fenn. A munkaügyi bíróság szerint mindezek miatt a felek jogviszonya a színlelt munkaszerződés mögött polgári jogviszony volt.
Az alperes fellebbezése alapján eljárt másodfokú bíróság végzésével az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta azzal, hogy egyidejűleg a pert megszüntette.
A másodfokú bíróság a végzése indokolásában kiemelte a felperes személyes meghallgatása során előadottakat. Eszerint a felperes elfogadta, hogy az alperes csak önköltségi alapon tudja foglalkoztatni, és a valódi feltételeket a háttérszerződés tartalmazta.
A jogerős határozat ellen a felperes felülvizsgálati kérelmet nyújtott be, amelyben a jogerős végzés hatályon kívül helyezését, és a keresetének helyt adó határozat hozatalát kérte a munkaviszony létrejöttének megállapítása alapján. Álláspontja szerint a jogerős végzés indokolása önellentmondó, logikátlan és iratellenes, a személyes meghallgatásán tett nyilatkozatait a tárgyalási jegyzőkönyv nem a valóságnak megfelelően rögzítette. Érvelése szerint az együttműködési megállapodásból is a munkaviszony létrejötte állapítható meg, mivel az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény (a továbbiakban: Üt.) 100. § (2) bekezdése értelmében az ügyvédjelölt munkaviszonyban alkalmazható. Álláspontja szerint alkotmányellenes és jogellenes volt - az 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: Mt.) 8. § (2) bekezdésébe ütközött - az olyan megállapodásra kényszerítése, amely szerint lemondott a munkabéréről és kötelezettséget vállalt a járulékai befizetésére. Sérelmezte az együttműködési megállapodás háttérmegállapodásként minősítését, mivel a megállapodásból, annak szóhasználatából is a munkaviszonyra lehet következtetni. Az alperes elismerte, hogy ügyvédjelöltként a szükséges gyakorlatot megszerezte, továbbá a munkaviszonyt bizonyítja az alperesnek a perben tett egyezségi ajánlata a nettó másfél millió forint munkabér megfizetéséről. A felperes azt is előadta, hogy a per tárgya a munkabér, nem pedig a munkaviszony volt, így az eljárt bíróságok megsértették az 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 215. §-át, továbbá a másodfokú tanács nem volt szabályszerűen megalakítva. Utalt az Európai Bíróság gyakorlatára is, és az ügyében előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezését kérte.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte. Álláspontja szerint az eljárt bíróságok döntése megalapozott, a felperes saját nyilatkozatai szerint sem volt kényszerhelyzetben, a célja arra irányult, hogy ügyvédjelöltként bejusson a B.-i Ügyvédi Kamarába, az együttműködési megállapodást pedig nem támadta meg.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
A felperes keresete 2002. június 1-jétől 2005. május 31-éig terjedő időre bruttó 7 200 000 forint munkabér, társadalombiztosítási járulékai, valamint nem vagyoni kártérítés megfizetésére irányult.
Az Mt. 141. §-a alapján a munkavállalónak munkaviszonya alapján munkabér jár. Eszerint a munkabérre irányuló kereset megalapozottsága megállapításához szükséges annak a vizsgálata, hogy a felek között munkaviszony fennállt-e. A felperes tehát alaptalanul hivatkozott a Pp. 215. §-a megsértésére amiatt, hogy az eljárt bíróságok a munkabérre vonatkozó igénye tekintetében elsődlegesen az alperessel fennállt jogviszonya jellegét, mint a kereseti igények jogalapját tették vizsgálata tárgyává.
A perben nem volt vitás, hogy a felperes az adott időszakban ügyvédjelöltként munkát végzett az alperesnél mint egyéni ügyvédnél, erre a munkaszerződésből, mind pedig az ugyanakkor kötött ún. együttműködési megállapodásból megalapozottan lehetett következtetni (együttműködési megállapodás 1. pontja szerint az alperes a felperest ügyvédjelöltként alkalmazza az irodájában). A felperest ennek a foglalkoztatásnak alapján a B.-i Ügyvédi Kamaránál az ügyvédjelöltek lajstromába bejegyezték, az alperes 2004. október 12-én igazolta, hogy a felperessel mint ügyvédjelölttel a 2002. május 31-ével megkötött munkaszerződést 2005. május 31-éig érvényben tartja. A felperes a keresete és a felülvizsgálati kérelme jegyzése szerint utóbb egyéni ügyvéddé vált.
A felperes helytállóan hivatkozott a felülvizsgálati kérelmében az Üt. 96. § (1) bekezdés b) pontjára, valamint a 100. § (2) bekezdésére. Ezek szerint ugyanis az ügyvédek névjegyzékébe fel kell venni azt, aki ügyvéddel, vagy ügyvédi irodával munkaviszonyt létesít, és erre a jogviszonyra az Mt. rendelkezései az irányadók. Az ügyvédjelölt foglalkoztatására eszerint munkaviszony keretében kerülhet sor.
A per aggálytalan adatai szerint a felperest az alperes által igazolt munkaviszony alapján vették fel az ügyvédjelöltek névjegyzékébe, ehhez a felek 2002. április 10-én szabályszerű munkaszerződést kötöttek, amely tartalmazta a felperes munkakörét (ügyvédjelölti tevékenység végzése), a munkabért, valamint a munkavégzés helyét. Az ugyanekkor kötött együttműködési megállapodás szintén munkavállalóként jelölte meg a felperest, hivatkozott az Üt.-nek a munkaszerződés kötésére vonatkozó előírásaira, a munkabérre és ezek járulékaira, a felperes által vezetett munkafüzetre, amelybe naponta beírja az általa végzett tevékenységet, és utalt a felperes heti, vagy a változatos munkaforgalom miatt gyakori 24 órás időbeosztására.
Az első- és a másodfokú bíróság mindezek ellenében, különösen az alperes saját írásbeli, és a perben tett tárgyalási nyilatkozatai ellenére törvénysértően következtetett arra, hogy a felek között a felperes ügyvédjelölti foglalkoztatására fennállt jogviszony nem volt munkaviszony, és a 2002. április 10-én megkötött munkaszerződés színlelt volt. A munkaszerződés érvényességét nem érinti, hogy a munkáltató képes-e a munkabért és a járulékokat megfizetni.
A felperes helytállóan hivatkozott a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy a jogviszony megítélésénél az eljárt bíróságok az alperes egyezségi ajánlatát is figyelmen kívül hagyták. Az alperes ugyanis a munkaügyi bíróság által 2005. június 20-án, majd az október 11-én tartott tárgyaláson tett nyilatkozatával munkabér címén másfél millió forint nettó összeg megfizetésére tett ajánlatot arra hivatkozással, hogy ezután az összeg után fizette be a járulékokat. Az is figyelmen kívül maradt, hogy ugyanezen a tárgyaláson az alperes részmunkaidős foglalkoztatásról nyilatkozott. Az alperes továbbá a 2005. április 18-án kelt jognyilatkozatával a felperes ügyvédjelölti munkaviszonyát 30 nap felmondási idővel az Mt. 89-94. §-aira és az Üt. 99. § (4) bekezdésére hivatkozással rendes felmondással megszüntette. Az indokolás szerint a felperes kötelező szakmai gyakorlati ideje letelt. Az elsőfokú bíróság előtt 2005. június 20-án a felek egyezséget kötöttek, miszerint a jogviszony nem rendes felmondással, hanem közös megegyezéssel szűnt meg (az egyezséget a munkaügyi bíróság jogerős végzésével jóváhagyta). Mindezek azt bizonyítják, hogy a perbeli jogviszonyt az alperes is munkaviszonyként kezelte.
Az ügyvédjelölti tevékenység sajátos jellegénél fogva eltér a munkaviszonyban történt foglalkoztatás tipikus jellemzőitől, ez a körülmény azonban nem alkalmas a munkaviszony hiánya megállapítására. Az Üt. előbbi rendelkezéseiből következően ugyanis az ügyvédjelölt az őt foglalkoztató ügyvéddel munkaviszonyban áll, az őt foglalkoztató ügyvéd rendszeres irányítása, felügyelete mellett, kizárólagosan utasításai alapján, és az ezek végrehajtásához szükséges gyakorlati útmutatásai szerint jár el, ehhez igazodó részben kötetlen munkaidőben tevékenykedik, mivel az ügyvédi szakvizsgához előírt gyakorlati idő megszerzése ezáltal biztosítható. A per adatai szerint a felperesnél mindezek megvalósultak, az alperes ennek megfelelő jognyilatkozatokat tett.
Azt a körülményt, hogy a felek között a megkötött munkaszerződés alapján és ténylegesen is munkaviszony állt fenn, nem érinti a munkaszerződéssel egyidejűleg megkötött ún. együttműködési megállapodás. Ennek kikötéseit, azok érvényességét a munkaszerződésre és a munkaviszonyra vonatkozó munkajogi szabályok szerint a munkavállalót illető jogok és a munkáltatóra jogszabály szerint háruló kötelezettségek alapján kell elbírálni, figyelemmel arra, hogy ezektől a felek közös megegyezéssel eltérhetnek-e.
Mindezek alapján a felülvizsgálati kérelem további érvelésének vizsgálata okafogyottá vált.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős végzést a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróságot a kereset elbírálása érdekében új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Legf. Bír. Mfv. I. 10.668/2006.)
