A lehető legmenőbb dolog szerintem, amit egy jogász csinálhat, az az egyéni ügyvédkedés. Pár hónapos apró munkaközösségben eltöltött pályafutásom után kijelenthetem, hogy ez a lét az igazi "szellemi szabadfoglalkozás". Nincsenek áthághatatlan működési mechanizmusok, az ügyvéd maga osztja be az idejét és emellett ő a vállalkozó, aki ilyen-olyan úton szerzi magának az ügyfeleket, akikkel a kapcsolata legtöbbször közvetlen.
Ha nem hagyják, hogy a relatíve nagy szabadságuk rabszolgái legyenek, akkor munka mellett általában az ügyvédeknek rengeteg más menő és gáz dolgra is marad idejük. Ahogy egy ismerősöm mesélte, az ő fönöke saját bevallása szerint még 50 éves korára sem tudta eldönteni, hogy mi is akar lenni igazából, ezért irodájában gyakran zenélt, vagy ha olyan kedve volt, akkor éppen novellákat írt.
Persze a lazaság és közvetlenség gyakran áthajlik a negatív oldalra, ezért ahogy korábban említettem, az ilyen irodákból hallani a legtöbb horror történetet is. Ebben a hitemben erősített meg Lajos is, aki a próbaidő alatt történt bizarr történetét külde el nekünk.
Egy ... úti 2 személyes ügyvédi irodában voltam gyakornok pár hónapig. Igazából ennyit se akartam ott eltölteni, már az interjún vér gáz volt az iroda "női részlege": gyakorlatilag ültünk egymással szemben és szép csendben néztük egymást. (A felvételik megérnének egy külön posztot!) Ő nem kérdezett én meg nem tudtam, miről beszéljek, ami nincs benne a CV-ben. Önéletrajzom nincs előtte, kérdezni pedig, mint már mondtam, nem kérdez semmit. Így utólag szociopata lehetett, pedig summa végzett egyetemet. Épp a kioktatás (vagy kérdezzen, vagy hagyjuk egymást békén) és a szó nélküli elmenekülés közt gondolkodtam, amikor beállított az iroda "kakasa", maga a 40-es ügyvéd úr. A 30-as ügyvédnő látványosan fellélegzik és csitri módjára elkezd affektálva beszélni az ügyvéd úrral. Ez nekem csak hab volt a tortán, tudtam, hogy ebben az irodában nem szeretnék dolgozni.